A félelem hangja mindannyiunk számára más. Valakinek egy sikoly az éjszakában, van, akinek egy elhaló lélegzetvétel, de van olyan is, akinek egy elsuhanó repülő hangja.
Ukrajnában jelenleg a légvédelmi szirénák felsikoltása, a puskák ropogása, és a tankok vonulása jelenti az emberek életében a félelmet. Várnak. Várnak arra, hogy érkezzen a megváltás és végre újra kivirulhasson lelkük virágos kertje.
Mi pedig otthonunk óvásában figyeljük az eseményeket, meleg takaró alá bújva olvassuk az újra és újra felvillanó híreket. Vacsoránk mellett nézzük végig az aznapi sokadik videóriportot, és a diszkó közepén állva pörgetjük végig hírfolyamunkat, várva az újabb fejleményekre. Megtehetjük, mert biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelőre. Reméljük, hogy ez így marad, vágyunk arra, hogy a békénk örökké a miénk maradhasson, és, hogy a legnagyobb problémánk az legyen, az X-et áprilisban kire is rakjuk majd. Mert ezek jelenleg apró dolgokká zsugorodnak életünkben.
Mindeközben közvetlen a szomszédunkban pár hónapos csecsemők a metró-aluljáróban még mit sem tudva erről a rút világról éppen nyugodtan szenderülnek el, és szüleik-akiknek életük legszebb időszakát kellene most átélniük-csak bízni tudnak abban, hogy vár gyermekükre még egy szebb jövő. Fiatal lányok hajtják álomra úgy a fejüket, hogy életük első szerelme talán már nem éli meg a másnapot, és hazáját szolgálva a frontvonal pora temeti majd maga alá. Nagymamák és nagypapák szorongatják egymás kezét egy eldugott ukrán falu régi, de takaros házában, az ismeretlenre várva. Családok szakadnak szét. Apák és lányaik búcsúznak el egymástól…talán örökre.
Mi pedig csak várunk, és figyelünk. Néha álszenten, néha aggódva, néha dühösen, de egy biztos: értetlenül. Tudjuk az okokat, és mégis tudatlanok vagyunk. Csepp vagyunk a tengerben ahhoz, hogy ezen változtathassunk. Mégis, próbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy éreztessük másokkal: mi igenis törődünk. Egy Facebook poszt, egy Instagram bejegyzés, egy TikTok videó. Úgy érezzük, ha ezzel is hozzájárulunk az események zuhatagához, muszáj megtennünk. Mert a részesei akarunk lenni. Ugyanakkor ezt nem kell akarnunk. Már a részei vagyunk. Mindannyian a nagy egészhez tartozunk. Most pedig, nincs más hátra, mint a várakozás. Meg persze a mindent felülíró félelem. Mert mindannyian ismerjük a félelmet. Az érzést, ami átjár és felemészt.
Most pedig az egész világ érzi ezt. Ki így, ki úgy.
Mind félünk.
